Harc a mindenapokkal...

.:.Rony oldala.:.

Elköltözve :))

No love.

Titokzatos. Izgalmas. Reményteli. Ígérő. Epekedő. Vággyal teli. Hihető. Megborzangató. Édes. Gyönyörű. Boldog. Megnyugtató. Pozitív. Túl jó.

Megszokott. Egyértelmű. Szokásos. Van.

Megérző. Gyankavó. Beigazolódó. Elbizonytalanító. Gondolkodásba ejtő. Kombinálás. Támadás. Tudás. Eltiporva. Lenézve. Megalázva. Félve.

Nem értem. Fáj. Egyértelmű. Ellök. Eltaszít. Játszik. Tapos. Rúg. Nevet. Élvezi? Biztos. Mért tenné? Nem mondja. Átvág. Nyugodt. Gondtalan. Fájdalommentes.

Neki.

Nem ír, nem hiányzom

 

Arra vársz, hogy rádírjon. Hogy felugorjon egy ablak, és azt lásd, hogy " Szia Kincsem, hiányzol." Hogy "Ne veszekedjünk, Szeretlek."
Ehelyett semmi. Az utólsó üzenet, egy fájó szöveg. Amit újra és újra elolvasva, mégrosszabb. Nem baj. Erős vagyok.

Veszekedés. Harag. Már már undor és gyűlölet. Minden kapcsoltban vannak veszekedések, és kellenek is legyenek. Rendben van. De az utóbbiak? Megrémülök teljesen. Ha a veszekedés örökké csak belső méreggé tud forrni, ami nem mérséklődik, akkor az már nem egészséges. Ha már egy-egy összekapás után hiába várod, hogy feljöjjön és megöleljen, hogy azt mondja ne haragudj, vagy csak egyszerűen, egy Szeretelek sms-t vagy üzenete sem küld, akkor ott nincs mit megmenteni és nincs mit várni.
Ezek helyett csak a támadás. A bántó szavak, a flegmaság. Ezzel mégjobban belédrúg, és azt hiszi, hogy most vezet. Hm. Lehet igaza van, mert döglödsz. Pedig , egy őszinte Szeretlek-kel megnyugszol és elfelejtesz mindent. De nem mondja. Csak támad. Mért? Lehet nem véletlenül nem mondja. Aztán rájössz és feladod.  
Fáj.

 


Átvág, és?

Mi a legfájóbb egy kapcsolatban? Ha már tudod, hogy veszítettél. Hogy már nem kellesz a szeretettedned. Bármennyire is erölködsz, nem hatja meg és csak támad. Ézred. Tudod, hogy más, mint régen. Visszaemlékszel a múltra, hogy régen mit meg nem tett volna érted, majd összehasonlítod a jelen viselkedévsével. Egyértelmű. Az eredmény megdöbbent, és kitép belőled egy darabot. Fáj, de nem tudsz mit csinálni, csak tűrni, és ennek tudatában lenni. Miért jó ez neki? Ennyit értek az együtt töltött idők? Nem érdekel, hogy kiszeretett belőlem. Nincs ezzel semmi probléma. Korban vagyunk, ez a természetes. De mértnem mondja meg? Mért kell átvágni? Belémrúgni? ...
Próbálsz nem kombinálni, de nem megy. Minden apró, fájó mondatot tudod igazolni, hogy nem... régen ilyen nem jött volna ki a száján. Régen küzdött volna, epekedett volna a szeretedért, most meg szinte menekül előle. Fáj.
Veszekedések, értelmetlen támadások, amivel egyértelműen csak védekezni akar.
Nem érted. 
Gondolkozol, egyre jobban belemerülsz. Mit tegyél, hogy csináld, hogy megfelelj, hogy kelj nek? Sehogy sem jó, mindig ideges lesz tőled, bármit mondasz vagy teszel.
Néma órák, csomag zsepkendők. A legbelső éned világa. '"A legésszerűbbnek az tűnik, hogy ne zaklassam tovább. Hagyjam, élni, hagyjam elmenni, és talán ezzel boldoggá tudnám tenni." De nem. Nem tudod megtenni. Miért? 

Mert szereted.

 

 

Én úgy élek, hogy ha valami rossz történik a másikkal, vagy mesélnek nekem egy történetet, akkor beleképzelem az adott ember személyébe magam,. Elképezelem, hogy nekem milyen érzés lenne, mit gondolnék, hogy reagálnék egyes szituációkra, és ezek után mondok véleményt. 

El nem tudok képzelni ilyen helyzetet, hogy ha én valakit már ne szeressek, és még !!!látom!!! is, hogy Ő ennek tudatában van, akkor én játszak tovább vele. Hogy jól essen figyelni, ahogy szenved. Vagy én nem tudom, ennek a mai világnak ez mért teljesen természetes dolog, hogy ahha, ja.... már nem annyira dúl a love, de jó lesz ez még nekem. Vagy nem tudom mi a céljuk ezeknek az embereknek. Egyszerűen nem értem. 

Fáj.






Sajnálom

2012. január.
Innentől kezdődik. Ezek után, már ugyan ugy fog történni minden mint annó. Ugyan az az érzés, a TUDAT. Amivel együtt kell éljek.

Uristenem segíts.  Ezek után higgyem el hogy szeret? Hogy szeretne velem bármit is? A francokat. Nem kellek neki, semmilyen értelemben. Mért. Mértnem mondja meg? Mért kell a másikat áltatni? Mért jó? Nem értem. Nem tudok hova menekülni a fájdalom elöl.

Belátom én is hibáztam. Nagyon nagyot. Meg szerettem volna változtatni. Egy másik embert. Megmondtam mit tegyen, mit ne tegyen. Mi jó, mi nem jó, hogyan cselekedjen, hogyan ne cselekedjen. Hogyan reagáljon bizonyos helyezetekre, hogyan ne. 
Nagy hiba volt. Soha nem bocsájtom meg magamnak. Hisz nincs jogom bárkinek is megmondani, hogy mit csináljon, hogy hogyan éljen. AZÉRT mert én úgy lennék boldog vele. Hihetetlen önző vagyok. Undorodom magamtól.
Nem figyeltem a jelekre, csak amikor már nagyon késő volt. Így mégnehezebb. Mégjobban fáj. Olyat kértem tőle, amire képtelen. Ami nem ő. Amit ő sose tenne meg. Azt akartam, hogy változzon............ Soha nem szabad ilyet....

Meg fogja tenni tudom.  És nem fog kételkedni a helyzetben. A Szerelemben. De nem én leszek az, akiben meglátja az igazat. Akire azt mondja, hogy tényleg létezik az Igaz Szerelem. 
De én nem is ezt várom el. Nem kell hogy én legyen neki az igazi. De ha már kicsit is változott az érzelme irántam... Akkor monjda meg... Mondja azt, hogy nem akarja. Csak legyünk és kész. Addig, ameddig. Nem akarom elvenni az életét.... Nem...... ;-(

Ezért???

Mért csinálja ezt velem? Mért mondd ilyeneket, és mért gondolja így? Mivel érdemlem ezt ki? Mit tegyek még, hogy megfeleljek, akár neki, akár bárki másnak? Mértnem elég, az amit tudok nyújtani? Nem tudok ennél többet. Mit akarnak még?

Mindannyian mások vagyunk. Más képességekkel, más szemléletekkel, más teherbíróképességgel. De emberek vagyunk. Elvileg. Akiknek érzéseik vannak. Ez különböztet meg mindekt az álltaoktól. Bár néha elgondolkodok rajta, hogy lehet, hogy az állatokba több érzelem és szeretet szorult, mint némelyik emberbe.

"Nekem ilyen lány nem kell!" "Elég lett volna egy is, sőt!" ................................... Miért??

Mért mindehol csak az elutasítás és a bántás? Mért vagyok rossz? Mértnem kellek? Mértnem ért meg senki? Vannak hibáim és követtem is el, tudom. De csak annyit, mint mindenki más...Sőt.
Lehet kevés vagyok. De ennyit tudok. Én úgy érzem megeteszek mindent, amit egy 19 éves lánynak meg kell tennie. 
Takarítok, állatokat látok el, piacozunk, szó nélkül megcsinálom. Tanulok, dolgozni járok, leadom az összes fizetésem, nem járok bulizni, nem kérek cigire, koktélokra pénzt. Nem tudom, hogy néz ki egy mozi. Tartom a hátam egy olyan emberért, aki csak a gép elött ül, és teljes nyugodtsággal elvan otthon, míg én dolgozom, és megpróbálok elkezdeni ÉLNI. Jópofizni mindenkivel, mosolyogni, mikor a könny ott van a szemeben. Nem elég.... Azt mondta segít... Hogy elmegyünk. Hogy megment, hogy megcsináljuk. Ehelyett elvárja az elvárhatatlant. Még ennél is többet. Mért csak én akarok tenni értünk? Mértnem kellek eléggé neki? Még így se vagyok jó. Így is én vagyok a szemét. A selejt. Aki csak magával törődik. Aki nem tesz ezért a kapcsolatért semmit. Mért????
Kérdem én. Mi értelme van, BÁRMINEK is, ha igyis és ugyis kevés vagyok? Akár gyereknek vagy akár párnak lenni?

Kár volt igent mondjanak rám. Néha belegondolok, hogy mivel csak egy becsuszott gyerek voltam, kb órák alatt kellett döntsenek rólam. Mennyi esélyem volt? Mért? Tényleg csak azért tartottak meg, amit suttogtak a konyhában? És ha én ezt nem akarom? 
Pocsék érzés így élni.... Tudni, hogy nem kellettél. És most se kellesz. 
Keresni a reményt, remélni, hogy megtalálod. Hogy találsz valakit, aki elfogad olyannak, amilyen vagy, és reményt ad, h segít megmenekülni innen.....

 

Miért is?

 

Mért jöttem erre a világra? Mit keresek itt? Mit akarok? Miért vagyok?

Bizonyára mindannyiunkba megfogalmazódotak ezek a kérdések, vagy így, vagy úgy. Bennem is. Nem is egyszer. Aki ilyen családi háttérrel rendelkezik, mint én, ő meg végképp. Vannak helyzetek, amikor annyira kiborul az ember, hogy arra a következtetésre jut, hogy semmi értelme az egésznek. Nincs senkije, egyedül van, a dolgok mindig ellene fordulnak, kívülállónak és tehetlennek érzi magát. Amikor az ember körül tényleg összeomlik minden, nemsok remény marad benne. Megfordul a fejében, hogy jobb lett volna ha világra sem jön. Miért ez a sok rossz? Ez a sok szenvedés? Ez a sok fájdalom?

Hisz.... Egyszer mindennek végeszakad... Semmi sem örök... Az Öröm, a Bánat, a Szeretet, a Szerelem és az Élet is véges dolgok...
Pont ezért a 2. kérdés ami felmerülhet bennünk, hogy oké, rendben... az élet sem örök, és egyszer vége... de akkor tényleg, mi értelme kürdenünk, ha egyszer ugyis mindennek végeszakad? Mért erölködjek, hogy kiváló tanuló legyek, hogy felvegyenek és kiképezzenek a főiskolán, hogy elmenjek dolgozni és fel tudjam építeni a saját kis házacskám? Minek? Mi értelme? Ha nagyon pesszimisták vagyunk... Semmi... Mert egyszer MINDANNYIUNKBÓL por és hamu lesz. Késöbb csak egy egy elfeledett és egy ismeretlen emlék. A jövő számára csak egy név. Ami nem fog nekik semmit mondani...

Igen... Ebben is van valami. És igaz is. Csak egy név fog megmaradni belőlünk.
De amíg élünk, az a saját életünk. Amit mi irányítunk, ha ügyesek vagyunk. Ez természetes nem megy olyan könnyen. Az élet mindig akkor fog kersztbe tenni, amikor a legnehezebb kihívás vár ránk, amit a legnehezzebben tudunk mgoldani, és ha sikerül, akkor is megpróbál még próbára tenni. De nem szabad elkeseredni és feladni. Mert nem fog megkönyörülni senkin sem, attól, hogy megfutamodik. Csak rosszabb és rosszabb lesz.  Mégha nagyon nehéz is, de fel kell állni és tovább kell lépni. Akkor is, ha az ember már nem bízik semmiben nem tudja, hogy merre induljon, hogy kezdjen neki.

"Akármilyen mély kútból ki lehet mászni"

Hisz bármennyire is megvagyunk törve, muszáj.... Akármeddig is élünk, ez a mi életünk. Saját magunkért tanulunk, dolgozunk, saját magunk döntjük el, hogy boldog akarunk-e lenni vagy sem. Megteszünk- e ennyit MAGUNKÉRT, vagy sem. Ez az élet... amíg élünk benne, legalább addig éljünk.

 

 

 

Hiányzol... (U)

Ha az ember szeret Valakit, akkor azt tiszta szívéből szereti....

Tiszta szív... hm... mit is jelent ez a szó valójában... Mit jelent az, hogy tiszta szívből szeretünk Valakit? ...
Ugy gondolom, hogy ez mindenkinél más és más. Mindenkinél különböző érzéseket kelt, mást vált ki, másmit érez és máshogyan.... Mindenki külön-külön, a maga módján. De megéljük. Mindenkinek meg KELL, hogy élnie a szeretetet.
Mert szeretet nélkül nincs élet.

Ha az ember úgy érzi, hogy szeretik, akkor örül. Örül, hogy valakinek örömet tud szerezni, már pusztán azzal, hogy csak világrajött.
Ha az ember szeret Valakit, az valami csodálatos boldogságot ad... Rózsaszín lesz minden, a fellegekbe vagyunk ilyenkor.
De ha az ember szeret és Őt is viszontszeretik.... az valami leírhatatlan boldogság... szavakkal nem leírható érzés... Mindent feladna a másikért, akár a életét, bármit... BÁRMIT.... Ide sorolhatjuk a boldog párkapcsolatokat.

Mikor sétálok az utcán, vagy akár állok az állomáson és várom a vonatot, néha meg szoktam figyelni egyes embereket, akik ott vannak körülöttem. Miután egy pár percig figyelem Őket, meg tudom mondani, hogy milyen a közöttük lévő kapcsolat. Látni lehet a felek viselkedéséből, reagálásaiból. Ahogy ránéz a másikra, ahogy a 2 méter távolságot megtartja, ahogy megölelné a máskat de ő nem engedi neki, ahogy ez fáj a számára és ahogy feladja.
És vannak olyanok, akik egyszerűen oda vannak egymásért. Nem kell célzásokat tenni a másiknak, hogy "Heey figyelj már, de jó lenne, ha most megölelnél, vagy ha odabujhatnék hozzád" Hanem miden apró jel nélkül, célzások nélkül megölelik egymást, teljesen természetesen. Ha a másik elmegy a szemeteshez megkérdi h "Hova mész?" és nem az jár a fejében, hogy "Jajj, nem tudom hova mész, de végre leszakadsz egy kicsit rólam"  Hanem utána kérdez, mert szereti.
Csodálatos lehet ilyen párkapcsolatban élni ... Még nézni is csodálatos, hát még benne lenni...

 

Feltétel nélkül szeretni valakit? Igazából nem tudom, mit jelent. Talán, nagyon durva értelmezésben, hogy akár az életünket is kockáztatnánk a másikért... Mindegy... szerintem ez a kifejezés abban az értelemben létezik, hogy tényleg semmi és SENKI nem fontosabb számomra, mint a párom. Mert iszonyatosan szeretem Őt. Nem érdekel, milyen film megy a TV-ben, vagy, hogy rámírtak-e a neten, vagy hogy várnom kell-e a buszmegállóban rá egy órát. Megteszem, mert mindent megadnék azért, hogy láthassam.  Nem érdekel milyenek a szülei, nem érdekel milyen cipőbe jár, milyen zenét hallgat, mit szeret, mit nem... Csak... a szeretett dolgai között, valahol legyek ott én is... Valahol....
Ha meg már nem vagyok ott seholsem... Akkor mondja meg... Üljünk le és beszéljük meg... Nincs semmi baj...Nem leszek méreges, nem leszek ideges... A világ legtermészetesebb dolga, ha már nem úgy szeret, mint a legelején... Csak mondja meg és ne legyek a szamara... (ha érthető mire gondolok) Mert ennél kegyetlenebb érzés nincs....... ez az ,amikor az ember szeret, de teljesen feleslegesen... Mert a másik már nem igényli a szeretetét. Boldog, de nélküle...
És ezt nem tudom miből gondolja, hogy a szerető fél nem érzékeli, nem tudja, hogy már nem kell neki. Már nem vágyik rá, nem szereti a közelségét, nem akar vele lenni, de mégse mondja ki... Hagyja szenvedni... Az utólsó pillanatig hagyja szenvedni... Addig, amíg azt nem mondja, hogy: "Elég! Ha nem kellek elmegyek, de ne kínozz azzal, hogy látnom keljen, hogy undorodsz már tőlem, hogy nem akarsz velem lenni, hogy eltaszítasz magadtól, mindahányszor hozzádbujnék, hogy szenvedsz attól, ha veled vagyok, hogy már nem szeretsz.... Nem akarok rosszat Neked, tudom, hogy nem érzed jól magad velem és belepusztulok, de inkább elengedlek... Nem akarok a boldogságod útjába állni.... Belepusztulok, de elengedlek...."
Majd a másik csak mosolyogva annyit mond a végére...: "Jo, oké, szerintem is."
És már fel is kel de annyit még hozzáfűz, hogy: "Sok sikert!"
Kikísér a kapuba (amit soha nem tett meg) elkísér az utolsó utamra, majd szintugy mosolyogva rámcsukja és bemegy... Mintha semmi nem történt volna... Szinte örült, hogy vége... Végre megszabadult tőlem... Akkor még csak azt érzed, hogy nagyon fáj valami... De valami kegyetlenül... Majd elindulz szépen lassan az állomásra... Csörög a telefon... Felveszed.... Beleszólsz, és a "Szia, láttam, hogy hívtál, csak...." -nál nem jutsz tovább... Elbicsaklik a hangod és rájössz, hogy vége... Teljesen vége... Te ott pusztulsz bele az utcán, Ő meg most szabadult fel, és most lett igazán boldog.
Igen... azt hiszem ennél kegyetlenebb nincs... Mikor a másik inkább azt mondja, hogy "Menj" Csak mert feltétel nélkül szereti, és boldogsága érdekében csendben elmegy...

 

 

 

 

Kicsit igaz...

Tudod, ahogy öregszünk, egyre csak jönnek a gondok, a feladatok nehezednek, az útelágazások, amik az életük során elénk kerülnek, félelmestesebbek lesznek, mint hinnéd. A választásról ne is beszéljünk. De ha akarjuk, ha nem az egyiken tovább kell haladni. Rá kell lépnünk és el kell induljunk valamerre. Mégha az utunk döcögősen is, de indul...

Amikor eljön egy olyan pont az ember életében, mikor már teljesen a padlón van, úgy érzi, hogy nem bírja tovább a küzdelmet, hogy feladja végleg, akkor... akkor mi az, ami megmentheti? ... Bizonyára már sokan voltatok ilyen hasonló helyzetben, hogy egy barátod, ismerősöd, rokonod, kutyád, macskád, háziegered, fiadat, lányodat, valamiért meg kellett vígasztalnod, mert valami olyasmi történt vele, ami miatt felborult a lelki világának a rendje. Ilyenkor az ember azon van, hogy valahogy is, de mindenképp segíteni szeretne a másikon, hogy jobb legyen neki. Ez mind szép és jó, dé mégis... Hogy lehetne neki segíteni? Mit tudok én csinálni, amitől neki jobb lesz? Mit tudok tenni, hogy megnyugtassam? Áltassam butaságokkal, amik nem is igazak, vagy mondjam azt amit ő akar hallani? Adjak neki béna tanácsokat, amik lehet, hogy nem is lennének helyesek? Főzzek neki teát és mondjam, hogy ez nyugtató hatású, ettől majd jobb lesz? A francokat. Nem! Ezek mind csak álságok.

Amikor valaki annyira maga alatt van, hogy a földről már alig lehet felvakarni, Neki nem holmi béna tanácsok, hazug ígéretek, vagy épp véleménykinyilvánítás kell, hanem egész egyszerűen annyi, hogy ott legyen vele valaki. Lehet, sőt biztos, hogy nem az a személy lesz ott, akire a legjobban vágyik, hanem valaki más... Valaki, aki egy kicsit is törödik azzal, hogy mi van vele, hogy él-e vagy hal, valaki, akit érdekel, hogy milyen állapotban van most, és hogy mit érez, mi bántja. És ez a valaki, ha megkérdezi mi bántja, a választ is meghallgatja rá.

Gondolj csak bele... Te, hogyha ilyen állapotban vagy, ugyan így érzel. Nem kell több csakhogy ott legyen melletted valaki...Aki törődik veled...

"Nagyon sokan a boldogságot magasabb régiókban keresik, holott a boldogság emberi mértékre van kiszabva."

Az életben annyi icike-picike öröm van, amit az ember nem vesz észre, elrohan mellettük, mintha nem is léteznének. És ez nagy baj. Pedig az élet csupa apró örömből áll. Legyen az egy hópihe az ablaküvegre fagyva, vagy nyáron egy pillangó, ahogy körülötted repked, vagy egy pici babának a mosolya, ahogy tolják a babakocsiba és rádmosolyog, a cicád dorombolása, ahogy hazaérsz, és ahogy belépsz az ajtón, megüt a szoba melege, vagy egy váratlan sms, vagy akármi.  Aki ezeket az apró örömöket nem veszi észre, ebben az undorító, mocskos világban, az ne is várja, hogy valaha is boldog lesz az életben.

Sokan olyan emberek után vágyunk és sírunk, akikről tudhatnánk (vagyépp tudjuk, csak kegyetlen nehéz elfogadnunk, beletörődnünk), hogy úgyse elérhetőek a számunkra. Akik után hiába epekedünk, akiknek hiába vágyunk a közeledésére, szeretetére, barátságára, lehetetlenség elérnünk azt. De, ez így is van rendjén. Hisz nem szerethet mindenki minket, aki felé az ember, jómaga táplál valami fajta érzelmet, kötődést. Miközben ezekkel a reménytelen kapcsolatokkal foglalkozunk és annyira beléjük mélyedünk,  észre se vesszük, mennyi igazán értékes ember vesz minket körül, akik viszont tényleg megérdemelnék azt a törödést, amit arra személyre fordítunk, aki meg se érdemli, mert egész egyszerűen nem igényli tőlünk. Akik viszont igényelnék, azt hiszem Őket hívjuk úgy, hogy Barátok. Sírunk nekik, mindenféle butaságról és Ők kitartanak, meghallgatnak, ott vannak az ember mellett, mikor a legrosszabb hangulatban van, és ha nem is mondnak semmit, de velünk vannak. Úgy gondolom, hogy nagyon sokan nem figyelünk fel ezekre az emberekre, pedig tényleg ők azok, akik megérdemelnék azt, hogy fogalkozzunk velük és nem az, aki miatt lelkileg roncsok lettünk...

Barátok nélkül nincsen élet... :)

 

Sajnálom...

 

 

Sajnálom, hogy sokmindent nem tudok. Sajnálom, hogy sokmindent nem értek. Sajnálom, hogy mindig hiszek mindenkinek. Sajnálom, hogy rengeteg hibám van. Sajnálom, hogy nem tudok ezeken javítnai. Sajnálom, hogy nem vagyok jó barátnak. Hogy hamar felkapom a vizet. Hogy soha nem tudok eleget tenni a családomnak, barátaimnak. Sajnálom, hogy unalmas vagyok. Sajnálom, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok megtenni. Sajnálom, hogy túl naív vagyok, pedig nem kéne. Sajnálom, hogy nem hiszek magamban. Sajnálom, hogy olyan célt tűztem ki magam elé, amit képtelen vagyok megvalósítani és hogy ebbe beleőrülök. Sajnálom, hogy nem vagyok elég jó. Sajnálom, hogy semmit nem tudok adni Neked. Sajnálom, hogy a családom szétesett. Sajnálom, hogy megszülettem és ezzel felborítottam minndet. Sajnálom, hogy nem találom a helyem, hogy csak bolyongok és ezzel sok embert összezavarok. Sajnálom, ha valaha is megbántottalak. Sajnálom, hogy használhatalan vagyok. Sajnálom a repedt csigolyám és a bénaságom. Sajnálom, hogy eggyes dolgokra képtelen vagyok. Sajnálom, hogy szép csendben egyszer mindenki itt hagy... de megértem őket... én se kellenék magamnak... Sajnálom, hogy csak az idődet vesztegetted rám. Sajnálom , hogy ilyen hülye vagyok.

Azt hiszem, erre modják azt, hogy "felesleges ember"

 

Sajnálom, elengedlek.... Nem kínozlak tovább... Hagyom, hogy olyannal töltsd életed perceit, aki többet ér, mint én...Sajnálom, hogy ennyit érek.... Őszintén sajnálom....